20. fejezet - Aki szeret, ha még szeret!

Sziasztok! Itt az új rész! Jó olvasást! Remélem ez is tetszeni fog! Várom a kommenteket! ;)

-          Nem mondhatnám, hogy jól aludtam, elég nyugtalan voltam. Álmomban mindig előjön az a gyönyörű barna szempár. A szívem hasogat, ha csak rá gondolok is. Talán megbántam, hogy ott hagytam. De mégis úgy érzem jól döntöttem. Reggel fáradtan, álmosan, nyöszörögve keltem. Átakartam fordulni a másik oldalamra, de beleütköztem valamibe, vagyis inkább valakibe. Niall. Hát persze este átjöttem hozzá. Felé fordítottam fejemet, nyugodt arcát figyeltem, felkuncogtam egy kicsit mikor száján kis horkanás tört fel. A szőkeség fészkelődni kezdett, majd nagyot nyújtózkodva az ágyon, aminek következtében engem fejen csapott, felkelt. Szemei még mindig csukva voltak, mikor arcomhoz ért kézfeje, teste megfeszül, nem merte kinyit azokat a kék csodákat, ujjaival arcomon kezdett el vándorolni, mire én elkuncogtam magam. Lassan megláthattam szemeit, ahogy álmosan pillant rám.

-          Jó reggelt! – köszöntöm, mosolyogva.

-          Neked is. Ne haragudj, hogy lecsaptalak és, hogy kitapogattalak, csak megijedtem – kezdett el nevetni.

-          Semmi baj. Én is meglepődtem, mikor itt találtam valakit magam mellett – nevettem én is. Kicsit kínos pillanat volt, de aztán mindkettőnkből kitört a nevetés.

-          Te nem vagy éhes? Mert nekem kilyukad a gyomrom, már kong az ürességtől – fejemet rázva nézek fel a szőke fiúra aki mosolyogva bámul. Tipikus Niall, mindig eszik, sosem értettem, hogy fér bele annyi kaja, amennyit megeszik. Az meg már egy másik kérdés, hogy nem hízik. Ha én ennék ennyit, valószínűleg kövérebb lennék a legnagyobb tömegű mangalica disznónál is. Így is még mindig duci vagyok.

-          Köszönöm, én most inkább nem eszem, majd talán később.

-          Rendben, de én viszont megyek enni  - Mosolyogva figyelem ezt a haspók fiút, ahogy kimászik az ágyból és ügyetlenül kibotorkál  a szobából. Hallom ahogy a lépcsőn trappol lefele majd anyukájával vált pár szót. Erőt veszek magamon és átmegyek a saját szobámba, orromat megcsapja a vanília illat ami a szobában terjeng. A szekrényemhez lépek és ruháim közül kiveszek egy világoskék színű kicsit lengébb ujjatlant és egy térdig érő farmer nadrágot, hajamat pedig felkötöttem lófarokba. Belebújtam az itthoni kis malackás mamuszomba és lementem a többiekhez. Mindenki az ebédlő asztalnál ült és a reggelijét ette.

-          Jó reggelt! – köszöntem.

-          Neked is.

-          Jobban vagy? – kérdezte aggódó és gyengéd pillantással Maura.

-          Igen, azt hiszem.

-          Gyere egyél velünk – szólalt meg apa. Leülök az asztalhoz, melyen fehér abrosz díszeleg és egy váza számomra ismeretlen virág van a közepén. Az asztalon még ott vannak az ennivalók, pirítós, rántotta, sült szalonna és zsemle. Gondolom Niall pakolta ide ezt a sok kaját. A pirítóst választom, melyre áfonya dzsem van rákenve. Az édes íz szétárad számban, finom. Már az első harapásnál eldöntöm, hogy még egyet is eszem. A reggeli végeztével mindenki ment a saját dolgára. Én úgy gondoltam benézek az edzőterembe, már hiányzik az edzés és emiatt minden nap egyre jobban úgy érzem, hogy csak hízok, hízok és hízok. Félek visszajutok oda ahol ezelőtt voltam. Az edzőteremben most nem sokan voltak, odamentem a lányokhoz akik nagy örömmel fogadtak. Kicsit beszélgettünk majd belevetettük magunkat az edzésbe. 

***

~Pár hónap múlva~ 

A nyár hamar elment, lassan már decembert írunk. A suli elkezdődött, és már a próba érettségikre tanulok. Zaynnel egyszer beszéltem azóta, hogy ott hagytam Londonban. A telefonhívás után napokig csak sírtam, hiányzott, sőt még most is hiányzik. Rettenetesen. Ami meglepetésként ért, hogy az egyik októberi napon bekapcsoltam a TV-t, kapcsolgattam az adók között, majd megálltam annál a csatornánál ahol az X-faktor című műsor ment. A válogatót mindig végig röhögöm, olykor megborzongok a sok tehetségtelen és tehetséges emberektől. Október utolsó hétvégéjén ért a meglepetés, nagyban néztem a műsort, már egy tál popcornnal a kezemben ültem a kanapén, mellettem Maura és Apa. A műsor a felénél járhatott mikor egy barna bőrű, csillogó barna szemű és sötétbarna szinte már fekete hajú srác jelent meg a képernyőn. Szívem a torkomban dobogott, nem hittem a szememnek. A srác aki szeret, ha még szeret, ott volt a képernyőn, és éppen azt a dalt énekli amit nekem énekelt. Amire azt mondtuk az a közös dalunk. Hangjától a lélegzetem is elállt, könnyeim hullani kezdtek.