22. fejezet - Szeretlek!

Sziasztok! Itt az új rész! Remélem tetszik! Várom majd a komikat véleményeket!! Ja és még annyit el szeretnék mondani, hogy jelentkeztem a bloggal egy blogversenyre, remélem lesz esélyem a nyerésre, de ha nem az sem baj, hiszen nektek reményeim szerint tetszik a történet! Na nem húzom tovább az időt. Jó olvasást!! :))

-          Kisugárzása a lánynak nagyon kedves és szimpatikus volt. De ugyanakkor elfogott a féltékenység, hogy ő Zayn párja, hogy ő csókolja helyettem, ő öleli és ő alszik mellette, ő az aki támogatja mindenben. Elrontottam. Tudom.

-          Sajnálom srácok, de nekem mennem kell, a barátom már vár. További sok sikert! Sziasztok!

-          A barátod? – kérdezte egy meglepődött hang.

-          Igen a barátom! – fordultam Niall felé, elég jól megnyomva  a ’barátom’ szócskát. Bólintott egyet, hogy felfogta én pedig kisuhantam az ajtón. A hátsó ajtón mentem ki, egyedül akartam lenni. Tudom, hogy én mondtam Zaynnek, hogy lépjen tovább, de én nem bírom ezt elfogadni. Lábaim a parkhoz vittek, az utcán sötétség honolt, csak a lámpák világították az út némelyik részeit. Csend volt, csupán a magassarkúm kopogását hallani. Mi van, ha végleg elvesztettem? Talán Geneva lesz neki az örökké, és nem én, lehet így kell lennie, de én biztosan nem találok olyas valakit aki elfelejteti velem ezt a csodálatos, barna szemű srácot. Ha boldog azzal a lánnyal akkor én is boldog vagyok, mert látom jól érzi magát. Talán szívem most összetört és darabkáit elvesztettem, de az emlékeim megmaradtak, s bízom benne egyszer újra érezhetem azokat az édes ajkakat enyéimen. Talán most könnyeim hullanak, de bízom benne, hogy az a gyönyörű arc, az a gyönyörű mosoly majd letörli őket és helyére boldogságot varázsol arcomra. Talán most úgy érzem egyedül vagyok, de bízom abban, hogy egyszer újra magam mellett tudhatom a testet, melynek közelsége véremet felforrósítja, melynek érintésére bőröm bizseregni kezd. A tudat, hogy most más ajkait ízleli, más kezeit érinti, mást ölel meg, mást vígasztal, elszomorít. Tudom én rontottam el, én hagytam ott a repülőtéren. Elfutottam a gondok elől, mert féltem nem igazak az érzései. Mostanra már ezerszer és többször is megbántam. Mikor megláttam az első képeket róluk, szívem összeszorult s talán napokig sírtam. Egy padon ülve lógatom lábaimat, miközben szemeimből patakzanak a könnycseppek. Felnézek az égre melyen millió csillag világít, eszembe jut kiskori énem kívánsága. Bárcsak egyszer Zaynnel ölelkezve, s néha érzéki csókokat váltva nézhetném ezeket a csodákat. Fejem lehajtom, s könny áztatva nézem még mindig lóbáló lábaimat. A magassarkút lerúgom magamról, idegesít, hogy amiatt nem csak a lelki fájdalmat érzek, hanem fizikait is. Megkönnyebbülten és a sírástól szaggatottan sóhajtok fel, mikor a lábbelik földet érnek. Sikítani, kiabálni volna kedvem, hogy kiadjam magamból a saját magam iránt érzett dühöt, a Zayn iránt érzett szerelmet, és minden fájdalmamat! Egyedül vagyok, ebben a parkban ám mégsem teszem azt, mihez kedvem lenne. Én rontottam el, nem hibáztathatok mást, csak saját magamat. Nem kerestem telefonon sem, csak Ő hívott egyszer. Akkor is háromszor gondoltam át, hogy felvegyem e, mielőtt megtettem. Féltem és félek is ettől a sráctól, vagy talán az Ő és az Én érzéseimtől. Talán attól félek, hogy nem lennék számára megfelelő barátnő, hogy valamit el rontanék. És ezek az érzések valószínűleg azért vannak bennem, mert mikor kövér voltam nem fogadott úgy el ahogy voltam. És most pedig szeretnék neki megfelelni, pedig mindenki tudja, ha megakarsz felelni a párodnak, mert azt hiszed nem fogad el úgy ahogy vagy az már régen rossz.

-          A barátod már vár? – kérdezte egy mély, kedves hang.

-          A barátom a magány. Már várt engem – válaszoltam s fel sem néztem.

-          Miért hazudtál?

-          Mert féltékeny vagyok.

-          Miért nem mondod meg neki, hogy szereted?

-          Mert nem lenne fer Genevával szemben. Elvenném tőle a szerelmét.

-          Így pedig, magadtól és Zayntől is elveszed a szerelmét!

-          Zayn boldog vele.

-          Te csak úgy látod. Nyisd ki jobban a szemed. Nagy különbség van az álboldogság és az igazi boldogság között. Márpedig Zayn nem igazi boldogságban él.

-          Ezt csak azért mondod, hogy meg merjem mondani neki mit érzek iránta.

-          Chh…makacs vagy.

-          Mindig az voltam – rántottam vállat. Majd végül felnéztem az előttem álló szőke srácra – miért jöttél utánam Niall? Nem a többiekkel kellene buliznod egy jót?

-          Egy barátom szomorú. Ilyenkor nincs kedvem bulizni.

-          Nem vagyok szomorú csak…csak – Niall lassan elvigyorodott.

-          Csak szomorú – kuncogott fel. Ennek hallatára nekem is mosoly kúszott arcomra.

-          Talán egy picit, de túl élem, menj bulizni! – löktem meg egy kicsit a vállát.

-          Csak, ha te is jössz! – nézett rám kölyökkutya szemekkel.

-          Nem lehet.

-          Miért?

-          Nem vagyok versenyző, sem családtag, sem barátnő.

-          Hogy ne lennél családtag? Hiszen a tesóm vagy! – ölelt meg.

-          De nem az igazi.

-          Nekem már annak számítasz, szóval vedd fel a csini kis cipellődet és gyere.

-          Ilyen fejjel?

-          Majd a sminkesek rendbe szednek, de gyere már.

-          Jó-jó megyek. 

Niall beszállt egy fekete autóba, majd intett, hogy én is menjek. Beültem a szőkeség mellé, majd szólt a sofőrnek, hogy induljon el. Nem telt bele 10 percbe és már ott is voltunk a helyszínen. Niall betolt egy öltöző ajtón, leültetett egy székbe, majd a lelkemre kötötte, hogy ne mozduljak, pár perc és itt van. Amíg egyedül voltam, megnéztem magam a tükörbe. Borzalmasan néztem ki, mint valami zombi aki most szabadult egy horrorfilmből. Az ajtó nyitódott, azt hittem Niall jött vissza, de tévedtem.

-          Oh, te itt? Azt hittem a barátoddal vagy – mondta, s kicsi gúnyt éreztem hangjában.

-          Már elment – feleltem halkan.

-          Hogy hívják?

-          Kit?

-          A barátodat, mégis kit? – forgatta gyönyörű barna szemeit.

-          Magány – suttogtam, majd egy kis könnycseppet töröltem le arcomról, hogy ne lássa meg, hogy sírtam. Felnéztem rá, arca elkomorult.

-          Sajnálom.

-          Nem kell – ráztam a fejem.

-          Zavar?

-          Micsoda?

-          Hogy járok Genevával?

-          Nem – hangom bizonytalanul csengett és szemébe se mertem belenézni.

-          Miért hazudsz?

-          Makacs vagyok, már megszokhattad volna.

-          Szeretlek.

-          Nem szerethetsz! Genevát szereted.

-          De annyira nem, mint téged. Egy szavadba kerül és szakítok vele.

-          Nem teheted ezt meg vele. Ő szeret téged és bízik benned. Boldog veled!

-          De én nem vagyok felhőtlenül boldog vele.